A kereszténység római császárság korában az 1. századtól a 4. század elejéig több alkalommal üldözött vallásból egy Nagy Constantinus alatt elkezdődött és Nagy Theodosius által lezárt, többlépcsős folyamat során a Római Birodalom hivatalos, egyedüli vallása lett. 

Constantinus megkeresztelkedése
Gianfrancesco Penni: Constantinus megkeresztelkedése 
freskó a vatikáni Apostoli Palotában. Forrás: Wikimedia

Nagy Constantinus császár 313-ban kiadott milánói ediktum néven ismert, a keresztényeknek szabad vallásgyakorlatot biztosító „türelmi rendeletéig” birodalom szerte számos alkalommal üldöztetést szenvedtek el a magukat keresztény hitűnek vallók, amelynek legfőbb oka a hivatalos császárkultusz megtagadása volt. A legnagyobb mértékű üldözésre az előtte uralkodó Diocletianus császár idején (284–305) került sor, aki számos reformintézkedése mellett vallási téren a „régi rend” visszaállítását látta célravezetőnek a Római Birodalom megerősítése szempontjából. 

Constantinus, látva az üldözések kudarcát és a kereszténység erejét, elődjével ellentétes elhatározásra jutott, forradalmi lépésre határozta el magát. Az üldözések megszüntetésével szabad utat engedett a hit terjedésének. Lépése politikai tett volt, célja az állam rendjének erősítése volt, nem pedig vallási elhivatottság (csak halálos ágyán keresztelkedett meg).

I. (Nagy) Theodosius császár (379–395) fejezte be a Constantinus által elkezdett folyamatot: 380-ban „Cunctos populos“ kezdetű ediktumában kötelezővé tette a birodalom minden keresztény alattvalója számára, hogy „Szent Péter vallásában éljen, amelyet Róma népének adott át”, de facto kötelezővé tette az orthodox keresztény, vagyis a katolikus vallást az eretnek nézetekkel szemben. 391/392-ben véglegesen betiltott mindenféle pogány vallást, bezáratta a pogány templomokat. 

Kereszténység Pannoniában és Sopianaeban

Keresztény közösségek jelenléte Pannoniában a 3. század közepe előtti időszakból nem mutatható ki. Sopianae keresztény közösségére vonatkozó korabeli írásos források nem maradtak fenn: név szerint nem ismerünk sem püspököt, sem egyértelműen Sopianaehoz köthető mártírt. A település keresztény közösségére a meglévő emlékekből – tárgyi leletekből és vallási-temetkezési épületekből – lehet következtetni. 

Valószínűsíteni lehet, hogy ahol a keresztényeknek egyházközösségük volt (amelynek a vezetője a püspök), ott a pogányokétól elkülönülő temetőt is használtak. Sopianaeban ennek központi része a város északi temetőjének északnyugati része. A nagyszámú, kereszténységhez köthető emlék jelentős keresztény közösségre utal, így a 4. századi püspökség megléte biztosra vehető. 

Magyarország területén a legjelentősebb ókeresztény temetőegyüttes Sopianaeból maradt ránk. A több száz ismert sír, számos sírkamra, sírkápolna, valamint a négy nagyobb, apszisos záródású sírépület (az Ókeresztény Mauzóleum, a két Cella Trichora és a Cella Septichora) nagyszámú keresztény közösségre, vallási központra utal.

A sopianae-i ókeresztény temető

A keresztény közösségek temetőinek jellegzetessége, hogy a sírok általában egy központi temetkezés (általában egy mártírsír) köré csoportosulnak. Mindeddig nem volt megfigyelhető központi építmény, amely köré a temető rendeződik. Ezt a szerepet a temető jelenleg ismert legnagyobb épülete, a Cella Septichora sem tölthette be, lévén hogy a temetőhasználat késői fázisában létesítették, építését be sem fejezték. 

A sírok és sírkamrák elhelyezkedésében soros elrendeződés mutatható ki. A rendezettség alapján valószínűsíthető, hogy egy-egy használatba vett temetőrészt előre felparcelláztak. Ezzel magyarázható az is, hogy egyetlen esetben sem volt kimutatható az, hogy sírkamra átvágott volna egy sírt. Kimutatható azonban néhány esetben, hogy egy-egy sírhelyre többször is temetkeztek. 

A temető a holtak „városa” volt, az élők a város területén épült templomokban gyűltek össze, végezték szertartásaikat. A város ókeresztény bazilikája a legújabb régészeti kutatások alapján a városközpontban épült a 4. század végén (nagyjából a mai Rákóczi út és Jókai utca kereszteződéstől nyugatra).