A Péter-Pál Sírkamra

A Péter-Pál sírkamránál még megfigyelhetők a felső sírkápolna északi apszisának, valamint támpilléres oldalainak falai. Előtte valaha – az V. számú sírkamrához hasonló – négy oszlopon nyugvó porticus volt. Meglehetősen ritka módon a sírkamrának egy kis előteret is kialakítottak. Amúgy itt is voltak falfestmények, mint például egy kandeláber töredéke, de sajnos ezeket nem lehetett megmenteni. 

A kiállításon az alsó szintre leérve, hátul balra léphetünk be a Péter-Pál sírkamra alatt kialakított bemutatótérbe (a sírkamra nagyon kis mérete miatt más módon a belsőt nem tekinthetnénk meg teljes szépségében). Felnézve megcsodálhatjuk a IV. századi, ókeresztény falfestészet nemzetközi viszonylatban is kimagasló példáját – sajnos itt-ott csupán töredékesen.

Péter és Pál

Szemben, az északi falon láthatjuk Péter (jobbra) és Pál (balra) apostolok ábrázolását, amint dicsőítő, ún. “akklamáló” testtartásban mutatnak a középen lévő krisztogramra, a Paradicsomban “trónoló” Krisztus szimbólumára. A két apostol, mint a kereszténység kimagasló oszlopainak ábrázolása, igen gyakori a korban (pl. Galla Placidia mauzóleuma Ravennában), akárcsak ahogy Krisztus csupán krisztogrammal történő megjelenítése is. Ne felejtsük el, hogy a Tízparancsolat szerint Istent tilos ábrázolni, és a korai keresztények ugyancsak követték ezt a tanítást. Krisztusról kevés (gyakran csak allegorikus) ábrázolás van, ezek is többnyire a földi életének egyes jeleneteiből valók, amikor “emberként” járt a földön. Halála és feltámadása, majd mennybemenetele után azonban “istenként” trónol a Paradicsomban, és így egyáltalán nem ábrázolták őt. Istenként való ábrázolása csak jóval később vált általánossá, de még évszázadokkal később is fellángoltak erről viták – gondoljunk csak a képrombolás időszakára Bizáncban.

Péter és Pál egyben a török uralom után újjászentelt székesegyház védőszentjei is – a sírkamrában lévő ábrázolásuk talán egyben ahhoz is hozzájárult, hogy alig száz évvel a török háborúk után – még a várfalak lerombolása árán is – megőrizzék azt (ne feledjük, hogy a Török Birodalom továbbra is Magyarország déli szomszédja volt, és éppen az 1780-as években háborút is viselt II. József ellene).

Bibliai jelenetek

Sajnos a leghiányosabb falfestmények közé tartoznak az oldalfalak jelenetei. A sírkamra évszázadokig nélkülözte a modern, klimatizált bemutatást, és bár Möller István megkísérelte a megóvásukat egy védőépület megépítésével, a megnyugtató megoldást csupán csak a modern kor gépészeti berendezéseivel, a 21. század küszöbén lehetett elérni. Korábbi ábrázolások alapján azért meglehetős biztonsággal rekonstruálhatók a jelenetek;ezeket láthatjuk elhelyezve a tablókon is.

Az északkeleti sarokban látható Ádám és Éva bűnbeesése – gyakori ábrázolás a sírkamrákban és másutt is;arra figyelmeztet bennünket, hogy nem vagyunk mentesek az eredendő bűntől, és hogy csupán Krisztus megváltása által üdvözülhetünk.

A középső jelenet valószínűleg Dániel prófétát ábrázolja az oroszlánok vermében. A korai keresztényüldözések során, Dánielhez hasonlóan, sok mártírt vetettek a vadállatok elé (vagy végeztek ki más módszerekkel), mivel nem voltak hajlandóak a császár lelki üdvéért áldozatot bemutatni, és így lojalitásukat kifejezni. Dániel és Dárius király története, aki hasonló módon, önmagát, mint embert istenként akarta Dániellel tiszteltetni, egyértelmű párhuzam a keresztényüldözésekre és gyakori módja a mártíromságra való történő utalásnak.

A délkeleti sarokban lévő, valamivel jobb állapotban fennmaradt festmény Jónás próféta történetét tárja elénk több “jelenetben” is;amint Jónást a tengerbe dobják, amint elnyeli a cethal és amint végül isteni küldetését végre mégiscsak teljesítve (Isten Ninivébe küldte prédikálni, de ő inkább elmenekült) megpihen a bokor tövében. Jónás története, ahogy – három nap és három éjjel volt a cethal gyomrában “eltemetve” –, Krisztus halálának, a sírboltban töltött időnek, majd feltámadásának a korban szokásos allegorikus ábrázolása.

A délnyugati, sajnos megint ugyancsak erősen romlott állagú jelenetben három, keleties ruhába öltözött férfialak látható, amint egyértelműen jobb felé fordulnak és haladnak. Alattuk vörös lángnyelvekhez hasonló “minta” látható. Ikonográfiailag és az előforduló párhuzamok alapján valószínű, hogy a középen ülő Mária alak felé haladó napkeleti bölcseket, vagyis a “háromkirályokat” ábrázolja a kép. A vörös lángnyelvek viszont a babiloni fogság idején, Nabukodonozor uralkodása alatt a hitükért tüzes kemencébe vetett három babiloni ifjú témáját juttatja az eszünkbe (és ez meg is férne a gyakori, mártíromságot ábrázoló jelenetekkel), bár az ő ábrázolásuk általában másképp (így pl. szemből ábrázolva) történt.

A középső, szintén erősen megrongálódott és ezért nehezen értelmezhető nyugati festmény egy nőalakot ábrázol, amint ülve tart “valamit” a jobb vállán. Későbbi párhuzamok alapján a trónuson ülő, és a kis Jézust a jobb karjában tartó “Istenszülő” Mária ábrázolása tűnik a legvalószínűbbnek. Ha valóban ezzel, a később általánossá vált ábrázolásmóddal van dolgunk, akkor ez a legkorábbiak közé tartozik ezek közül.

A legutolsó, északnyugati képen Noét látjuk, amint stilizált bárkájában ülve fogadja a csőrében olajággal visszatérő galambot. Ő balra (így szintén Mária és a kis Jézus felé) fordul, így kiemelve, és a napkeleti bölcsek jelenetével mintegy “keretezve” a középső, legfontosabb ábrázolást. Noé jelenete – amint véget ér a vízözön, kisüt a nap, megjelenik a szivárvány – az általánosan elfogadott nézet szerint a megváltás ószövetségi előképének tekintendő.

A boltozat Paradicsom-ábrázolása

A sírkamra ékessége a Paradicsomkert dús, növényi motívumokban gazdag, szinte alig sérült festménye. Allegorikus állatok – a Szentlelket jelképező galamb, a feltámadást és az örök életet jelképező páva – szintén szerepelnek a kompozícióban. Középütt látjuk “trónolni” Krisztust a szokásos krisztogram formájában, a dicsőséget jelképező koszorúval körülvéve. Rajta kívül, kerek medalionokban négy, különböző korú férfi ábrázolása látható. A kutatók zöme megosztott abban, hogy kik is ezek a figurák. Vizsgáljunk meg néhány lehetőséget.

A sírkamrában eltemetett család tagjainak ábrázolása; elképzelhető megoldás, mivel korábban (a pogány korban) általános volt az elhunytak domborművű ábrázolása a sírköveken. Keresztény környezetben ez ritkaság, de nem zárható ki, bár a négy közöttül nincs nőalak, és az ábrázolásokon az egész családot (még ha nem is halt még meg mindenki) szokás volt ábrázolni.

Mártírokat, akiket vagy itt temettek el vagy akiknek az “oltalma” alá helyezték az itt eltemetett illetőt, bár a “segítő szentek” kultusza természetesen jóval későbbi. Az elmélet hívei úgy tartják, az utolsó, Diocletianus-kori keresztényüldözések során a mintegy 40 kilométerre lévő Dunába fojtott, négy, keresztény “kőfaragó” ábrázolása ez.

A négy evangélista lenne? Kevéssé valószínű, mivel az Újszövetség végleges formában történt “rögzítése”, kanonizálása (többek közt így a négy, “hivatalos”, kánoni evangélium listájának megállapítása) csak több, mint egy évszázaddal később történt meg. Természetesen a kánoni evangéliumok – többek közt – azért is váltak azzá, mert ezek voltak a legelterjedtebbek, így elképzelhető, hogy a keresztény Római Birodalom nagy részében már korábban megvolt az egység ebben a kérdésben.

Elképzelhető, hogy allegorikus ábrázolással van dolgunk, mivel Krisztus központi helyzete akkor értelmezhető teljesen, ha az ellentettjét – a “világ négy sarkát” – is megjelenítik. Végső soron, az előző elméletre utalva, a négy evangélista (különösen a világtájakat jelképező, szárnyas állatok képében) szintén Krisztus központi helyzetét ellenpontozó figurák ikonográfiai értelemben. A világtájak megjelenítése az antikvitásban általánosan az onnan fújó szelekkel, illetve azok szélisteneivel történt. Ez természetesen eredetileg pogány motívum, azonban nem feledkezhetünk meg a két világ évszázadokig történő egymásba-alakulásáról, és a tisztán keresztény tanítások elterjedésének lassúságáról sem – erről alább még lesz szó.

Ugyancsak az antik, pogány motívum volna, ha a Paradicsom-béli négy folyó allegorikus megjelenései lennének az alakok. A folyóknak ugyancsak férfiistenei voltak (mint a források, patakok női nimfái). Hogy mennyire “makacs”, pogány hagyományokról van szó, jól mutatja, hogy mind a sírkamránál valamivel későbbi, ravennai ortodox, mind pedig az ugyanott lévő, de jó száz évvel későbbi ariánus keresztelőkápolna kupolájában lévő jeleneten, ahogy János megkereszteli Jézust, a Jordán folyamistenének alakja is látható – immár tényleg csak “allegorikusan” ábrázolva. Ebben az esetben – az előzőhöz hasonlóan – ismét csak arról lenne szó, hogy a pogány hagyományok eredeti, vallási jelentésüktől már függetlenedve, de tovább élnek a kereszténység idején is.