Az Ókeresztény Mauzóleum egyike Sopianae nagyobb épületeinek. Kétszintes volt, a felszíni kápolna cella memoriaeként szolgált, míg a kápolna belsejéből induló lépcsőn megközelíthető kriptában temetkeztek.

Az Ókeresztény Mauzóleum kriptájaAz Ókeresztény Mauzóleum kriptája

1975-ben, amikor az eddig itt lépcsőzetesen kialakított vízesés javítási munkálatai folytak, bukkantak rá az Ókeresztény Mauzóleumnak nevezett épületre. Az ekkor megkezdett, bár aztán sokáig meglehetősen elhúzódó ásatások teljes sikerrel végződtek; egy ókeresztény temetőkápolna, és alatta az eddig ismert legnagyobb sírkamra vagy kripta került elő festett falakkal és három, megrongált szarkofággal. Eredetileg a boltozat is festve volt, de az sajnos beomlott. 

Az Ókeresztény Mauzóleum építészete

Ez a temetői kápolna egyike Sopianae nagyobb épületeinek. Kétszintes volt, a felszíni kápolna cella memoriaeként szolgált, míg a kriptában temetkeztek. Valószínűleg a 4. század 70-es, 80-as éveiben építhették; legalább két építési periódusban, melyek mindegyike érintette a sírkamrát is, miután a második építési periódusra esik annak bővítése, illetve két újabb szarkofág behelyezése.

A kápolnát kívülről támpillérek erősítik, és érdekes módon kettő-kettő az északi, illetve a déli oldalon a kápolna belsejébe is benyúlik. Mindkét szemben álló párt boltívek köthették össze, melyek közül a keleti a diadalív, amely elválasztja a szentélyt a templomhajótól. Itt található egy nyugati ív is, amely a templom középső terét választja el a nyugatitól, ahonnan eredetileg a sírkamrába vezető lépcső nyílott (ma az épületen kívülről juthatunk be a kriptába).

A kápolna alaprajzának zöme tisztázott; csak azt nem tudjuk biztosan, hol volt a bejárat. Mivel a nyugati homlokzat közepén támpillér van (és a nyugati oldalon vezetett le a lépcső a sírkamrába), a nyugati bejárat lehetőségét kizárhatjuk. A fent említett lépcső miatt a déli homlokzat nyugati oldala is valószínűtlen, így a bejárat egyetlen lehetséges helye a déli homlokzat középső része, és mivel a hívek többnyire a hajó közepén tartózkodtak, ez a megoldás a legvalószínűbb. A kápolna mennyezete szintén kérdéses. Lehetett sík fafödém a szentélyben félkupolával és az oldalső támpillérek között boltívekkel, de az is elképzelhető, hogy az egész hajó is boltozva volt.

A sírkamra eredetileg egy, festett helyiségből állt, amelynek déli oldalán állt a hatalmas, gyönyörűen faragott szarkofág. Később a sírkamrát nyugati irányban megnagyobbították (a két helyiség határát mindkét oldalon pilaszterek és a belőlük indított boltív jelzik). Ennek oka az volt, hogy két újabb szarkofágot helyeztek itt el; egyet az eredeti helyiség északi oldalára (ennek fedelével aztán felsértve a Dániel jelenet freskóját), és egy másikat a már megnagyobbított sírkamrába. A bővítést az tette könnyűvé, hogy a sírkamra építészetileg nincs a felette álló kápolnával szervesen egybeépítve – a kápolna alapfalai a sírkarán kívül állnak, így könnyű volt a kápolna terében leásni, megépíteni a hozzátoldást, majd az új lejárat elkészülte után az egészet visszatemetni.

Az Ókeresztény Mauzóleum freskói

Az eredeti sírkamra festményei részben felületkitöltő díszítések (márványutánzatos festmények ún. pompeii III. stílusban, középütt vörös medalionokkal), részben pedig – a felületkitöltő díszítésekhez hasonlóan keretelt – figurális ábrázolások. A freskókon kívül a szarkofágon is láthatunk díszítéseket, de ezek egy részét sajnos a népvándorlás korában tönkretették.

A megmaradt freskósorozat alapvetően két részből áll;az északi falon Ádám és Éva bűnbeesése, majd Dániel próféta az oroszlánok vermében, végül és az életfa motívuma látható. A keleti fal tengelyében, a mennyezet alatt Krisztus szimbólumát, a görög X és P (khi és rho) betűk ligatúrájából álló krisztogramot látjuk ún. coronae longae, azaz “hosszú koszorúkkal” (ti. virág- vagy egyéb növényi füzérekkel) által körülvéve; az alatta lévő fülkében búzakalász ábrázolással (elképzelhető utalásként a szent eucharisztia részét képező a kenyérre – hasonlóképpen, mint ahogy a “Korsós Sírkamrában” a korsó és pohár talán a borra utal), balra (de Krisztus jobbján!) egy pálmaágakkal (a dicsőség, azaz a “megdicsőülés” szimbólumaival) övezett trónuson ülő, vörös ruhás alak torzója, míg jobbra (de Krisztus balján!) maga az elhunyt testét befogadó szarkofág áll.

Az északi fal tehát Ádám és Éva jelenetével kezdődik. Ez gyakori ábrázolása a korabeli ókeresztény ikonográfiának (mint az a Péter-Pál sírkamrában is látható), mely igyekszik a földi létünk gyarlóságára irányítani a figyelmet. A bűnbeesést követően Isten kitaszította az embert a Paradicsomból; “Azután így szólt az Úristen: ‘Lám, az ember olyan lett, mint egy közülünk, ismer jót és rosszat. De nem fogja kinyújtani kezét, hogy az élet fájáról is vegyen, egyék és örökké éljen!’ Ezért az Úristen eltávolította az Éden kertjéből, hogy művelje a földet, amelyből lett.” [Teremtés könyve 3.22-23] Vagyis a bűnbeesést követően Isten – legalábbis részben – azért űzte ki az embert a Paradicsomból, nehogy az az élet fájáról is egyen. Ez a freskósorozat további értelmezése szempontjából igen fontos momentum. Érdekes motívum, hogy bár a freskó – a szigorú, szinte mértani, tengelyes szimmetriájával – már előrevetíti a kora-középkor merev ábrázolásmódját, mégis mindkét alak “kilép” a keretből (az ilyesfajta “motívum” legközelebb csak a reneszánszban jelenik meg újra).

A következő jelenetünk Dániel próféta története, akit a hite miatt az oroszlánok elé vetettek. Történetéből kiderül, hogy Dániel szenvedésének alapvetően két oka volt: egyrészt, hogy nem volt hajlandó egy élő embert istenként tisztelni, másrészt, hogy nem volt hajlandó (bizonyos napokon) nem tisztelni a saját istenét – azaz megtagadni azt. A történet egyértelmű párhuzamára ismerhetünk a korai keresztény korban azoknak a mártíroknak a történetében, akik nem voltak hajlandók megtagadni az istenüket és áldozni a hivatalos római istenek, illetve a császár istensége előtt. Sorsuk Dánieléhez hasonlóan alakult; többnyire az amfiteátrumok arénájában a vadállatok elé vetették őket.

De míg Dánielt – hite miatt – megmentette az Úr angyala, addig ők többnyire mártírhalált haltak. Vajon mi utalhat erre a “Mauzóleumban”? Dániel történetében nincs szó koszorúkról. A fonott koszorú az Ószövetségben először Judit könyvében jelenik meg, de Judit története valójában egy későbbi (hellenisztikus kori) interpoláció a Bibliában (éppen ezért a deutero-kanonikus zsidó – és így a későbbi protestáns – Ószövetségből ki is maradt). Itt egyértelműen egy antik (hellenisztikus, illetve etruszk eredetű római) szimbólumról van szó, mely viszont az újszövetségi jeleneteken rendre felbukkan, lévén, hogy a kereszténység ebben a késő hellenisztikus-római kultúrában vert gyökeret.

A kereszténységgel való kapcsolata idején általában a dicsőség kifejezője, eredete pedig Szent István első vértanú történetéből származik – maga az István (Sztephanosz) név is koszorút jelent görögül. Esetünkben a koszorúk vörös és zöld növényekből vannak állnak vörös szalagokkal összefogva. A színek maguk utalnak a mártíromságra. A (természetesen későbbi) Legenda Aurea szerint: “…a piros István első vértanúra, a zöld az aprószentekre vonatkozik.”

Vélhetően a “Mauzóleumban” eltemetett, amúgy nyilvánvalóan jelentős személyiség valamelyik utolsó keresztényüldözés (esetleg későbbi barbár betörés) idején szenvedhetett vértanúhalált, amivel jutalomképp elnyerte az örök életet. Erre utal az északi fal utolsó ábrázolása, az életfa. “És megmutatta nekem az élet folyóját, kristályhoz hasonlóan ragyogott, Isten és a Bárány trónjából fakadt. Az utca közepén és a folyam két partján az élet fái álltak. Tizenkétszer hoznak gyümölcsöt, vagyis minden hónapban teremnek, a fa levelei meg a népek gyógyulására szolgálnak.” [Jelenések könyve 22.1-2] Az élet fája tehát legyőzi a halált, és az élet és halál szakadatlan körforgása helyett (melyet gyakran az évszakok kérlelhetetlen körforgásával, vagyis a természet halálával, majd feltámadásával is szimbolizálnak) a folyamatos és örök életet biztosítja.

Ezután léphet be az elhunyt lelke a Paradicsomba és foglalhat helyet Krisztus jobbján, amit a “Mauzóleum” keleti fala ábrázol. A keleti fal elrendezésében félreérthetetlen az a szándék, hogy a testet rejtő szarkofágot ne a sírkamra tengelyében, hanem attól délre, mintegy a sírkamra keleti falán “uralkodó” Krisztus bal oldalán helyezzék el.

Ennek csak az lehetett az oka, hogy a jobb oldalt jelölték ki a “lélek” oldalának, a bal oldalt pedig a test oldalának. A lélek és test, mint túlvilági és evilági, végső soron jó és rossz ilyen mértékű szembeállítása idegen az ortodoxiától (vagy legalább is az első századokban folyamatosan küzdöttek ellene). Eme manicheista tanok viszont a korai kereszténység (pontosabban a 4. század második felének) idején gyakran igencsak mélyen hatottak. Hogy a szíriai eredetű manicheizmus mennyire terjedt el a dunai provinciákban, források hiányában nem tudhatjuk. Viszont érdemes megjegyezni, hogy a középkorban épp Magyarország tőszomszédságában ütötte fel a fejét a hasonló gondolatokat megfogalmazó bogumil eretnekség, amely aztán – mint “kathar” eretnekség – egészen Dél-Franciaországig éreztette a hatását. Nem lehet kétséges, hogy a közben eltelt egy évezred alatt is valahol az Észak-Balkánon lappanghattak az effajta gondolatok.

A szarkofág

Az ábrázolásokból fennmaradt még a szarkofágunk, melynek faragásai – éppen a töredékessége miatt – különböző kiegészítésekre és értelmezésekre adnak okot. A régészeti monográfiákban mindvégig IV. századi, sirmiumi készítésű (de félkész) szarkofágról van szó, bár egyesek azt állítják, hogy nem is IV., hanem csak III. századi darab, így ez esetben nem valószínű, hogy keresztény alkotás lenne.

A leírások egyértelműen évszakábrázolásokként azonosítják a sarkokon, az ún. “nor-pannon” fülkékben lévő alakokat. A jelenleg látható felületeken ezekből kettő ki van dolgozva, kettő pedig el van nagyolva. E mellett viszont a keleti fal felé néző oldalon is található kettő belőlük; ez esetben viszont az évszakábrázolások teóriája csak akkor állja meg a helyét, ha a szarkofág fő- (hosszanti) oldalán elnagyolt figurák eredetileg mást ábrázoltak volna (így ebben az esetben pedig az évszakábrázolások a két rövidebb oldalra “szorítkoznak”).

Mindenesetre az évszakábrázolások jelentősége a szemközti falon lévő életfával vethető össze; míg az a halál nélküli örök életet, addig ezek az élet és halál szakadatlan körforgását szimbolizálják. Ezek mellett az életfa motívuma, valamint két, pálmaágat tartó szárnyas angyalka is megtalálható még a faragványok között. Ez az ókeresztény szimbolikában a mindenütt jelen lévő Isten templomát jelenítené meg, mint Ezekiel próféta látomásában is: “A padlótól a kapu felső részéig kerubok és pálmák voltak kifaragva.” [Ezekiel 41.20]

Jelentősebb azonban a szarkofág akroterionjait díszítő maszkok szimbolikája. A kereszténységet megelőző, pogány római hitvilágban a (halotti) maszkok a család elhunyt tagjait, a családot továbbra is segítő manest (“halotti árnyakat” vagy a család “alvilági isteneit”) voltak hivatva megjeleníteni a családi szentélyben, a Larariumban. Amennyiben erről volna szó (és persze feltéve, hogy IV. századi, keresztény kori faragvánnyal van dolgunk!), úgy ismét csak azt kell feltételeznünk, hogy a halál antik eredetű szimbolikája egyszerűen tovább él – természetesen megváltozott belső tartalommal, immár csak “allegóriaként” – a keresztény vallásosság mellett is.

Más vélemény szerint ezek a maszkok nem halotti, hanem színházi maszkok. Ebben az esetben két, különböző halálszimbólumra is utalhatnak. Egyrészt a Dionüszosz-kultuszra, (Dionüszosz a színjátszás görög eredetű istene), mivel az ő misztériuma szerint – a természethez hasonlóan – Dionüszosz évente meghal, majd újjászületik; ezért is ábrázolják gyakran csecsemőként vagy legalábbis (örök-) ifjú istenként. A halál, illetve az abból való feltámadás a természet örök megújulását – végső soron “halhatatlanságát” – jelképezi, csakúgy, mint a kereszténységben.

Egy másik lehetőség szerint egy késő-platonikus mítosz lehet az interpretáció alapja. Platón ugyanis többször kifejti, hogy az ideák világa és a mi, tökéletlen világunk közti különbséget úgy kell elképzelnünk, mint a mi (általunk szubjektív módon tökéletesnek érzékelt) világunk és a művészi ábrázolás (ehhez képest) tökéletlensége közti különbséget. Ezért a késő-platonizmus idején a színház és a való világ közti különbséget az élet és a halál közti átmenetként értelmezték. E “mítoszteremtés” során mind a pogány, mind a keresztény íróknál találkozunk a mi világunkat valamiféleképpen a színházhoz hasonlító metaforákkal.

A védőépület

A restaurálás után Bachman Zoltán tervei alapján védőépület került a sírkamra köré, melynek falait és freskóit légkondicionált (állandó hőmérsékletű és páratartalmú) levegővel védik. Míg az eredeti bejárat a kápolna belsejéből nyílt, ma az épületen kívülről juthatunk be, ahol így egy előteret is ki lehetett alakítani egy kisebb kiállítás számára. Ez volt az első olyan ókeresztény emlék, amelyet ilyen, modern eszközökkel látogathatóvá tettek a nagyközönség számára.