A Cella Septichora vagy hétkaréjos épület az ókeresztény temető eddig ismert legnagyobb épülete. Nevét a hét apszisáról vagy kórusáról kapta. Az épület először 1927-ben került elő, de csak Gosztonyi Gyula mérte fel és tárta fel részlegesen 1938–40-ben. A végleges, teljes régészeti kutatásra és feltárásra 2005–2006-ban került sor. 

A Cella Septichora a 2006-os ásatáson
A Cella Septichora a 2006-os ásatáson 
Fotó: Tóth Zsolt

A kelet-nyugat tájolású épület belső tere nyolcszög alaprajzú, melyet az északi és déli oldalon három-három, a keletin egy félkör alaprajzú apszis zár. Neve modern elnevezés, melyet a hét apszisról kapta. A nyugati oldal egyenes záródású. Itt került elő az épület 2,4 m széles bejárata, amely előtt a lejtős térszintbe vájt (ideiglenes) lejáratnak szánt földlépcső fokai jelentkeztek – ezek mintegy 4,3 m távolságon 1,5 m szintkülönbséget hidaltak át. A bejárat előtti földbe mélyített lejáró valószínűsíti, hogy az épület bejárata elé terveztek egy előépítményt (porticus vagy narthex) is.

Az építmény külső hossza 22,45 méter, legnagyobb külső szélessége 17,45 méter, a falak vastagsága pedig átlagosan 1,1 méter. Az épület belső térszintje mintegy 6 méterrel van a mai külső felszín alatt.

Az épület részlegesen földbe mélyített, így a felmenő falak, az észak-dél irányú felszínlejtésnek megfelelően, mintegy 2-4 méter magasságig a római kori külső járószint alatt voltak. A Cella Septichora falainak külső oldalán látható föld azt hivatott mutatni, hogy az épület megmaradt falai a római korban a föld alatt voltak, azaz kívülről nem voltak láthatók. A megmaradt falkoronaszint magasságában volt a római kori talajszint. Az északi és a déli oldal falainak szintkülönbsége a talaj lejtését szemlélteti. A felmenő falak talajszint feletti része az idők folyamán lepusztult, az épület belső tere betöltődött, a középkor századaira láthatatlanná vált – ezért is tudott megmaradni. A sírkamráknak ugyanezen okok miatt szintén csak a föld alatti része maradt meg.

Az épület falait durván megfaragott mészkődarabokból tört mészkőből és téglából emelték vegyes falazással: a kőfalazatba körülbelül méterenként 2-2 sor ún. kiegyenlítő téglasort építettek be. Az épület falában látható négyszögletes lyukak az építés során használt állványzat gerendáit tartották, erősítették a falhoz.

Az épület belső járószintjén egyenetlen felszínű és vastagságú, déli irányban lejtő habarcsréteg terült el, az északi apszisokból mészkupacok kerültek elő – a meszet az épület falazásához használták. Az elrekesztett apszisokban égetett mészből víz hozzáadásával oltott meszet készítettek, amely a habarcs egyik alkotóeleme lett. Az apszisokban kémiai értelemben mészkő látható; az oltott mész a levegőből felvett szén-dioxiddal reagálva visszaalakul mészkővé.

A Cella Septichora betöltésében néhány kerámiadarabot, 2 db hajtűt, néhány bronz és vastárgyat leszámítva alig kerültek elő tárgyi leletek. Ezek a környező területről mosódtak ide a hordalékos esővízzel. Külön ki kell emelni a számos festett vakolatdarabot, amelyek középkoriak, a középkori építési szint felett kerültek elő.

A Cella Septichora építését a római korban nem fejezték be. Az építkezéshez használt mészkupacokon kívül ezt bizonyítják a vakolatlan falak, a vízszintes belső járószint hiánya, a tetőfedő téglák szinte teljes hiánya a pusztulási rétegben, valamint a bejárati rész ideiglenes kialakítása. Ezek alapján építésének idejét a 4. sz. végére, az 5. sz. elejére, az építkezés felfüggesztését pedig Valeria tartomány kiürítésének idejére, 430 körülre tehetjük.

A hétapszisos építményt, a sírkamrákhoz hasonlóan, talán temetkezőhelynek (is) szánták – de mivel nem készült el, végleges funkciója bizonytalan. Sírok a befejezetlen épület belső teréből nem kerültek elő. A belső tér nagysága a hívő közösség összejöveteleire és szertartásaira is alkalmas lett volna – így akár temetői bazilikának is szánhatták.

A félig kész falazat a rómaiak távozása után pusztulásnak indult. A belső térbe hullott köveket, törmeléket a felgyülemlett esővízben leülepedett iszapos, agyagos rétegek borították be.

Keresztény temetőkben gyakran találni több apszissal záródó épületeket, a Cella Septichoránál alkalmazott hét apszis azonban teljesen egyedi megoldás. Leggyakrabban egy és három apszisú építmények fordulnak elő, az ennél több apszis alkalmazása ritka. A Cella Septichora legközelebbi párhuzama a kölni kilenc apszisos Szent Gereon templom. Magyarország területéről Aquincumban egy-, három- és ötapszisos temetői építmény ismert, a Sopianaehoz közeli Kővágószőlősön szintén háromapszisos, Iovia (Alsóheténypuszta) területén kilenc apszisos, egyedi alaprajzú mauzóleum, Ságváron pedig egy- és kétapszisos építmény került elő. A szomszédos Pannonia Secunda tartományban Sirmiumból egy- és háromapszisú temetői épület ismert.

A Cella Septichora északnyugati apszisának fala kívülről, az északi oldalról is látható. A régészeti feltárás során a fal mögötti földet tudományos célzattal távolították el. A bemutatott állapotban soha nem volt látható a földfelszín alatti felmenő fal külső oldala.

A keleti külső várfal több szakasza vált ismertté a 2005–2006. évi feltárás során. A várfal előtt széles várárkot ástak, amely áthaladt az ekkor már betemetődött Cella Septichora fölött. Mivel az északi apszis beleesett a várárok vonalába, ásásakor V alakban átvágták azt.